Békélj meg a múltaddal…

„Békélj meg a múltaddal, hogy élni tudd a jelenedet!”
Ez nagyon egyszerűen hangzik, de tudjuk, hogy ha ennyire könnyű lenne, nem is lenne itt feltüntetve, ráadásul első helyen…
Nézzük, miért fontos is ezt a szabályt követnünk?
Azt gondolom, mindannyiunk múltjában akad legalább egy olyan esemény, amit legszívesebben kitörölnénk. De nem tehetjük. Már megtörtént. Elmúlt. Ha azonban azzal az elmúlt dologgal vagyunk elfoglalva, vagyis hátrafelé figyelünk, nem fogunk előre jutni. Gondoljunk csak arra, amikor tényleg hátrafelé nézünk, pedig előre haladnánk. Mi történhet? Felbukhatunk. Nekiütközhetünk egy előttünk álló akadálynak. Csak akkor fogjuk látni az előttünk lévő utat, az akadályokkal együtt (amikkel kezdenünk kell valamit), ha előre tekintünk, és nem visszafelé.
Egy gyors történet a saját életemből. Ennél sokkal katasztrofálisabb és kegyetlenebb élethelyzetekben is voltam nyilván, de ide most nem akarok annyira drasztikus példát hozni.
Amikor a kisfiam 3 hónapos volt, kettétörtem a lábfejem, mikor felbuktam a lépcsőn. Elképzelni sem egyszerű, hogy erre miként voltam képes, de megtörtént. Szerencsére nem gyerekkel a karomon, csupán a szennyes kosár repült balra, én jobbra. Merthogy 3 hónappal a sürgősségi császár után végre tudtam tenni a dolgom, elvégezni a háztartásbeli feladataimat. Szégyelltem, hogy 3 hónapig nem tudtam megcsinálni (azt sem – ahogy a császárt is szégyelltem). Arra fókuszáltam, hogy mit kell az ELMÚLT időszakból „pótolni”. Ez december 20. körül volt. Igen, a gyermekem első karácsonyát tettem tönkre a figyelmetlenségemmel, a kapkodásommal, az akármivel. Gondoltam én ezt akkor. Úgy éreztem, hogy az én fájdalmam (iszonyatos fizikai fájdalom volt, a 3 hónapos császárral vetekedett egy kettétört lábfej…) és sértettségem (lelki fájdalom, ami a Miért? kérdésre nem adott választ) mellett minden elveszett, mert a gyermekem első karácsonyán nemhogy karácsonyfát nem tudok menni díszíteni, de még rendesen takarítani sem. 1 lábon ugráltam mankóval 5 hétig, és a nappaliban a kihúzott kanapén aludtam. Nappal a kisfiam mellettem feküdt, úgy tudtam vele lenni: etetni, játszani vele, pelenkázni, hogy a férjem mindent (a gyermekünket is) oda hozta a kanapéra mellém. Semmit nem tudtam csinálni, csak felpolcolt lábbal feküdni a kisfiunk mellett. Hetekig sajnáltam magam és a helyzetet. Aztán megvilágosodtam. Hiszen nem is olyan rossz, hogy semmi másra nem figyelek, csak a kisbabámra. Az én dolgom akkor nem az volt, hogy ugráljak a porszívóval egyfolytában, meg a mosást, vasalást, főzést, mindent intézzem, és az ELMÚLT időszakot helyrehozzam, hanem az, hogy a kisbabámmal legyek, és őrá figyeljek. Tehát ne az elmúlt időszakot akarjam pótolni, az már elmúlt. Azt nézzem, ami előttem áll. Történetesen nézhettem volna ugye a lépcsőre a lábam ELÉ 🙂
Miért nem tudjuk mégsem elengedni oly sokszor a rég történt dolgokat? Többnyire, mert nem tudtuk feldolgozni. Mert nem adódott rá egy számunkra elfogadható magyarázat, hogy MIÉRT történt az, ami. És itt a kulcs! A Miért?-ekre keressük a választ. Ez a visszafelé tekintés. Okokat keresünk. De az teljesen mindegy, hogy mi okozta azt a helyzetet. Attól már az megtörtént. A múlt elmúlt, ahogy mondani szokták. Az, hogy képesek vagyunk ezt a tényt elfogadni, egy lépéssel közelebb kerülhetünk ahhoz, hogy megbékéljünk a múltunkkal. Egyszeriben átlépünk egy küszöbön, amivel magunk mögött tudjuk hagyni, elfogadva azt.
Nem, nem könnyű. De lehetséges!!! Te is képes vagy rá!