Nemrég az egyik hírlevelemben írtam a hálával kapcsolatos gondolataimról:
Az ovis kisfiammal rengeteg dologról szoktunk beszélgetni. Igazán értelmes, tiszta lelkű, bölcs fiú (tudom, kicsit vagyok csak elfogult… 
). Előfordul, hogy felsoroljuk, mi mindenért vagyunk hálásak. Egyszer ezt mondta: „Hálásak lehetünk, hogy van mit játszanunk, és nem kell egész nap ücsörögnünk és tévét néznünk. Hálás vagyok, hogy szeretjük egymást.”
Fontosnak tartom, hogy olykor tudatosítsuk magunkban, kimondva, vagy kimondatlanul, de szavakká formálva, hogy mi mindenért vagyunk hálásak.
Igen, sok olyan dolog van, amiért nem vagyunk azok, meg ami nem jó az életünkben. Ezzel szemben a hála érzése egy nagyon erős pozitív érzés. Egyfajta erőforrás-gyűjtő „alkalmazás” önmagunkban. Mint egy modern app az okostelón, megnyitod, és csupa olyan dolgot futtathatsz le vele, ami feltölt energiával. Ha kinyitod a csapot, áradni fog belőle. Hihetetlenül jó dolog, mikor tudatosul, mi mindened van, ami nélkül nem akarsz élni. Mi minden történik veled, aminek örülni tudsz. Mi mindent köszönhetsz valakinek vagy valaminek. Egy csomó dolog, ami melegséggel tölt el, ami mosolyt csal az arcodra. Amitől végül a rossz napok is jobb színt kapnak a nap végén. Mert talán mégsem volt minden olyan szörnyű.
Amikor mégis azt érzed, hogy ennél már rosszabb nem is lehetne valami, még mindig bele lehet kapaszkodni a „triviális” dolgokba, amik megvannak. A testrészeid, az érzékszerveid, a téged körülvevő emberek, akiket szeretsz, a háziállatok, a csiripelő madarak, a virágzó növények, a frissítő eső, a langyos napsugár, az enyhítő felhőcske, a kacagó kisbabával sétáló mosolygó anyuka, a cuki kiskutya, a doromboló cica. Az otthonod. A munkád. Kinek mi. Bármi.